Uruguay és Paraguay – Két hét a marhasültek és a diktátorok földjén
Azért vontam össze két országot egy bejegyzésbe, mert mindkettőben egy-egy hetet töltöttem. Uruguayban ráadásul egy jó baráttal kettesben, ahol ő találta ki az útitervet. Természetesen mindkét helyen meg lehetett volna jó pár nappal toldani az ott-tartózkodást, de így sincs hiányérzetem, amit akartam, megnéztem. Ha nem számítjuk a szubkontinens észak-keleti részén elhelyezkedő három országot (Guyana, Suriname és Francia Guyana) és a káosz szélén táncoló Venezuelát, akkor Uruguayba és Paraguayba látogat a legkevesebb turista. Egyszerűen azért, mert kevés az olyan természeti vagy épített látványosság, ami odavonzaná az embereket.
Uruguaynak főként a partmenti része lakott, az ország belseje leginkább hatalmas szarvasmarha-legelőként szolgál. Az egész országban jóval kevesebben laknak (három és fél millióan), mint a Rio del Plata túloldalán fekvő Buenos Airesben. Ezért is szokták az argentinok gonoszkodva Uruguayt Buenos Aires külvárosának nevezni. Uruguay sokban valóban nem tér el Argentínától, ugyanazok a szokások, az ételek, csak éppen minden sokkal drágább. A mindig inflációval küzdő Argentínával szemben Uruguay a stabilitást jelenti, az ő pesójuk sokkal értékállóbb. Ám hiába nevezik Dél-Amerika Svájcának (a bő száz évvel ezelőtti gazdasági fellendülés miatt), ez életszínvonalban és rendezettségben csak részlegesen mutatkozik meg. Ők sem úszták meg a katonai diktatúrát, mely egy bő évtizedig, 1973-tól 1984-ig tartott.
Három, egymástól nagyon különböző arcát láttam az országnak. Colonia del Sacramento hangulatos macskaköves utcácskái Szentendrét idézik, csak itt a Rio del Plata vizébe bukik bele a lemenő nap, a távolban pedig látszanak az argentin főváros felhőkarcolói. Békés, nyugodt, emberléptékű hely. Punta del Este a legnépszerűbb tengerparti üdülővárosuk, Miami Beach és Monte Carlo keveréke. Hatalmas szállodák sorakoznak végig a parton, a legtöbben kaszinó is működik. Itt belekóstoltam a Dél-Amerikára nagyon nem jellemző luxusnyaralásba, melynek egyik apró előnye az volt, hogy a szállodákban bele lehet dobni a WC-papírt a WC-be. Az atipikus Punta del Estétől észak felé haladva a parton előbb-utóbb Rióba lehet eljutni. Montevideo halvány árnyéka Buenos Airesnek, egy túlzottan eklektikus nagyváros, ami híján van a történelmi bájnak vagy az izgalmasan különböző városnegyedeknek.
Külsejében jelentéktelen szépművészeti múzeumuk ingyen látogatható, ám az uruguayi képzőművészet bemutatása a gyenge kurátori munka miatt – a jó művek dacára – nem vált emlékezetessé. A rendszerezés és a friss gondolatok hiánya nyomta rá a bélyegét a Centenario Stadion múzeumára is, de az első foci vébé döntője (1930) helyszínének bejárása kárpótolt mindenért. Uruguay progresszivitását bizonyítja a marihuána legalizálása, a bankkártyák széleskörű elfogadása, sőt használatuk ösztönzése (akár 25%-kal olcsóbban lehet kártyával vásárolni vagy étkezni), illetve az elektromos autók jelenléte is. És ha már kocsik: az eladó autókat a tetejükre helyezett vízzel vagy kavicsokkal töltött flaskákkal jelzik.
Sokat elárul Paraguay történelméről, hogy máig nincs konszenzus róla, nemzetiségtől, sőt pártállástól függően másképp interpretálják az eseményeket. Amíg José Artiguas az uruguayi nemzet atyja, a függetlenségi harcok hőse, akinek rengeteg szobra van hazájában, paraguayi megfelelője, José de Francia sokkal megosztóbb személyiség. Ő a független Paraguay megteremtője (Yaguaronban jártam a szülőházánál), ám mellette véreskezű diktátor, aki eltakarította az útból a függetlenségi harcok két másik vezetőjét, az országot pedig kegyetlen szigorral vezette. Nálunk István királyt szentté avatták, pedig ő sem kakaóval és piskótával terelte a magyarságot a kereszténység felé. Francia doktor, ahogy nevezik, nemzet- és diktatúraalapító.
Francisco López, akinek hatalmas lovasszobra van Asunciónban, apjától örökölte az elnöki címet. Párizsban beleszeretett egy ír kurtizánba (madame Lynchként emlegetik Paraguayban), együtt éltek, öt gyerekük született, de nem vehette feleségül, mert a nő már házas volt. A katonaember López vezette hazája seregét a Brazília, Uruguay és Argentína elleni vesztes háborúban (1864–70), amely hihetetlen veszteségeket okozott Paraguaynak. Az 1,4 milliós lakosságból 220 ezren élték túl a háborút, közülük csak 30 ezer volt a felnőtt férfi. López elnök nem volt hajlandó békét kötni, tényleg majdnem az utolsó emberig küzdött, 10–15 éves fiúkat a harcmezőre küldtek álbajusszal és -szakállal, akiket lemészárolt az ellenség. Ezt a makacsságot egyik oldalról hősiességnek, másik oldalról őrültségnek tartják.
Alfredo Stroessner a 20. század második felében folytatta a diktátori hagyományokat, katonai puccsal került hatalomra, és hasonló módon távolították el 1989-ben, de felelősségre sosem vonták, brazíliai száműzetésben élte le élete hátralevő részét. Személyi kultuszát bizonyítja, hogy az általam is meglátogatott hatalmas fővárosi emlékműnek (a Cerro Lambarén található) az ő szobra is része volt, majd bukása után eltávolították onnan. Az elnöki palota közelében egy köztéri szobor épp a ledöntött Stroessner-szobor két betontömb közé szorított fejével emlékeztet a diktatúrára. Április elején parlamenti és elnökválasztás lesz Paraguayban, így mindenhonnan mosolygó politikusok óriásplakátjai néztek rám. Ők már egy demokratikus, de nagyon korrupt országot igyekeznek vezetni, ahol biztos nem csak engem zavarnak az arcomba lógó villamosvezetékek vagy a siralmas állapotú járdák.
A paraguayi zászló egyedülálló a világon azzal, hogy más címer van a „színén” és a „visszáján”. További érdekesség, hogy területileg a legnagyobb azon kevés ország közül, amely elismeri Tajvant. A harcos antikommunista Stroessner ezzel is Kínát akarta bosszantani. A két ország közti jó kapcsolat azóta is megvan. A majdnem kihaló lakosságot bevándorlókkal pótolták, a migráció a huszadik században is folytatódott. Az ország nagyobbik, nyugati fele, a Grand Chaco egy forró, alig lakott szavanna. Odaköltöztek a túlnyomórészt német mennoniták (anabaptista keresztény felekezet), akik szigorú rend szerint élnek, és a cudar környezet ellenére sikeres földművelők és állattenyésztők. Paraguay lett a célállomása sok olyan embernek is, aki el akart tűnni a világ szeme elől, a második világháború után sok náci is oda menekült, Mengele is sokáig az országban bujkált. Úgy tudni, hogy sok oltásellenes német, illetve a háborútól és hatásaitól menekülő orosz is ott telepedett meg a közelmúltban.
Ami Argentínában és Uruguayban a maté, az Paraguayban a tereré. Annyi a különbség, hogy a tereré hideg vízzel készül. A hozzá használt termosz nagyobb, testesebb a matésnál, sőt a termoszba a vízhez és jéghez gyakran adnak utcán árult és ott famozsárban összetört yuyost, vagyis gyógynövényeket. A három ország azon nem érdemes összevesszen, hogy eredetileg kié volt ez az ital, ugyanis mind az őslakosoktól vették át. Különleges ételük a sopa paraguaya, ami nevével ellentétben nem leves, hanem egy kukoricalisztből, sajtból, hagymából és tejből elkészített piskótaszerűség. Az országban a spanyol mellett a guaraní is hivatalos nyelv, melyet a lakosság 90 százaléka beszél. Az őslakos guaraní törzsről kapta nevét nemzeti valutájuk is.
A paraguayi irodalom legnagyobb alakja Augusto Roa Bastos, akinek magyarul is megjelent 1960-as regénye, az Embernek fia. Másik fontos műve a Yo el Supremo, mely az ország első diktátoráról, José Franciáról szól. Az 1993-as El Fiscal pedig a Stroessner-diktatúrában játszódik. Roa Bastos 1947-ben, harmincévesen száműzetésbe kényszerül, Argentínában él, de 1976-ban (az ottani katonai puccs után) onnan is tovább kellett költözzön Franciaországba. Csak Stroessner megbuktatása után tért haza Paraguayba. A mágikus realistákhoz sorolt, neobarokk stílust használó Roa Bastos sorsáról nekünk Márai juthat eszünkbe. Sajnálatos módon e-könyvben nem tudtam megszerezni az Embernek fiát, pedig paraguayi estéimen szívesen elolvastam volna.
Asunción újvárosi részében a hatalmas, fényben úszó plázák árnyékában egy csendes utcán található a Museo del Barro, melyet több forrásom is kihagyhatatlannak nevezett. Nagy előnye, hogy kiállítása épp akkora, ami még jól befogadható. Gondolkodtam, hogy ne többes számot használjak, mert nem volt egyértelmű, hogy egy átfogó vagy több kisebb tárlatot láttam. Uruguayban is zavartak a koncepciótlan múzeumok, de itt a kortárs és a népművészet, a prekolumbián tárgyak és a videóinstallációk szépen kiegészítették egymást. Két emelet és egymásba nyíló termek alkotják a teret, így sokszor pár lépés választja el a hagyományos indián fejdíszt a rózsaszín plüssbe csomagolt asztaltól és széktől. Számomra a legizgalmasabbak az őslakosok által faragott katolikus kegytárgyak, kisebb-nagyobb szobrok, feszületek voltak. Mert eltértek az Európában kanonizálódott ábrázolásmódoktól (láthatjuk Jézust szamárháton, nőt a feszületen vagy egy machetés apácát), megmutattak valamit a guaraní kultúra és a kereszténység kölcsönhatásából. Ahogy ez a 17–18. századi jezsuita missziók esetében is történt. Számos múltbeli körmeneten használt szobor is ki van állítva, itt a díszes ruháik nélkül. Bár egy-kettőn a haj ott volt mutatóban. A testek alsó részét már nem faragták ki, hiszen úgysem látszik, ezek felülről lefelé kiszélesedő piramis alakú talapzatot kaptak. Annyira áthatja a művészet a Museo del Barrót, hogy még a mosdóban is vannak (persze elzárva a látogatóktól) kiállítási tárgyak, engem például egy agyagszobor figyelt ottlétem alatt.
(Az útirajz első, kolumbiai része itt olvasható, a második, ecuadori itt, a harmadik, chilei itt, a negyedik, Argentínával foglalkozó rész pedig itt.)
Hozzászólások